Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alszunk és meghalunk

aludni-meghalni.jpg

Azt gondolja, ideje lenne lefeküdni. Elmosolyodik a szó kétértelműségén. Igen, aludni kellene. Vagy lefedni: vele.

De még húzza az időt. Felparázslik a cigarettavég, ahogy mélyen beleszív, aztán olyan ráérősen engedi ki a füstöt a sötét szobába, ahogy csak tudja. Abban a pillanatban senki nem sietteti, de nem is igyekszik megérteni őt. Kit érdekel, hogy mit csinál, mit érez? Hogy mihez kezd, milyen egyezségre jut önmagával most, hogy maradt néhány zaklatott perce átgondolni a már holnap vagy holnapután, de legalábbis hamarosan elkövetkezendő történéseket, ami előtt még szabadon dönthet, hogy egyáltalán megteszi-e, vagy sem.

Persze valahol mélyen, nagyon mélyen tudja, hogy igen, meg fogja tenni. Megteszi, mert szerelmes abba a férfiba ott kint, alig pár lépésnyire tőle a teraszon, akinek borzas feje hol eltűnik, hol felbukkan a műanyag napágyon elterülő, panaszos sóhajokkal élvező lány combjai között.

A lakótársa, a legjobb barátnője combjai között, ez az őrület az egészben; egyszerre szokatlan, izgalmas, rémisztő és sokkoló élmény, és hirtelen nem is tudja, hogyan juthattak el idáig. Nem, nem néz oda már egy ideje, nem akarja látni az utcai lámpák fényében szeretkező pár kontúrjait, az előbb már látta azt a képet, és soha nem fogja elfelejteni. Helyette bemenekült ide az ismerős árnyakkal zsúfolt nappaliba, amit az otthonának hív. Inkább bámulja itt a parazsat, miközben szeretne néhány pillanatra megsüketülni. Mélyeket lélegzik, mert mindennél erősebb késztetést érez, hogy megállítsa rohanó gondolatait, hogy tiszta fejjel rendszerezhesse az elmúlt egy óra emlékét, amiben valahol, valamikor reménytelenül elveszett.

Görnyedt háttal ül az asztalon, jobbkezének mutató-, és középső ujja közé szorítva a cigit bámul maga elé a semmibe, baljában pezsgőspohár. Nem látja, csak érzi, hogy lepattant a bal kisujjáról a műköröm, eddig észre sem vette. Mikor történhetett? Arra még emlékszik, hogy a sörbárban majdnem lecsúszott a bárszékről, Slamó, a szerelme kapta el, majd rángatta vissza, hogy ne váljon mulatság tárgyává. Slamó nagyon ad az ilyesmire, de mégis rendelt még egy kört, pedig akkor határozottan félretolta a poharat, mert érezte, hogy eddig volt és nem tovább, mert nevetséges, na, az nagyon nem akar lenni. Később Szerán, a barátnője ellentmondást nem tűrően visszatolta elé, és akkor fel sem tűnt neki, hogy közben nem rá néz, hanem Slamóra, csak most így utólag villan be a kép, hogy ezek már akkor egymást bámulták. Onnantól az estének egy része teljes homályba vész. Vágyakra emlékszik, valami feszítő, nagy vágyra, ahogy kapaszkodik Slamó széles vállaiba a táncparketten... akkor alig várta, hogy hazainduljanak végre.

Megremeg a keze, ahogy lekényszerít egy kortyot, aztán elteríti az inger, hogy azonnal a langymeleg kőpadlóra hányja az egészet. Sörre pezsgő ebben a lakásnak nevezett szaunában kész öngyilkosság, elég, most már elég az ivásból, mára elég volt mindenből. Hónapok óta ilyen forrók az éjszakák, ebben a nyár végi hőségben nem lehet semmit sem csinálni, pláne nem rendesen gondolkodni.

Jobbra tőle reccsen a fotel. Az a sötét, szuszogó árnyék André, aki nyilván már nagyon türelmetlen - ez rosszul érinti. Mert még nem döntött, még nem érzi önmagát ebben a történetben, ezért szeretné minél lassabban szívni a cigit, az egyetlen okot, ami engedélyt ad a távolmaradásra. Ezt mindenki megérti, a nikotinhiány érthető kényszer. Aztán, ha elszívta, Andréhoz kell mennie, letérdelni elé a fotelhoz, vagy az ölébe ülni - a forgatókönyv még ismeretlen. Pedig nem volt még felkészülve André idegenszagú ölelésére, jóformán nem is ismeri őt, nem tudhatja, hogy milyen lesz átkarolni a nyakát, vagy a derekát, magába engedni a testrészeit, ízlelni a nyálát, vagy csak beletúrni a hajába. Nem ismeri, soha nem is vágyta André közelebbi megismerését, de megteszi, mert Slamó a teraszon megint nem gondol rá, belefeledkezett valaki másba, - hát miféle csapdába kerültek? Már elsőre is elriasztotta a kép, ahogy majd André ölébe kuporodik, most várta, hogy a második képzelet talán elragadja, de nem ragadta el. André még mindig csak egy árnyék a fotelben, egy idegen árnyék, semmi több. Egyre hangosabban szuszog, nyilván felizgatják a kintről beszűrődő zajok, a saját nőjének a zihálása. Itt úgy látszik, senki mást nem rémít halálra a partnercsere.

Nagymama feszülete jut eszébe. Isten tudja, honnan ugrott most be ez a kép, hogy jön ide egyáltalán a nagyanyja, de őt látja a sötét árnyakon túl, tisztán, határozottan látja, ahogy megáll egy pillanatra a halószobája ajtaja előtt és keresztet vet pontos, gyors mozdulatokkal. "Egyenes gerinc, lányom" - mondta neki mindig "Vigyázz, hogy mindig büszkén húzhasd ki magad". Aztán hosszan sorolta a büszkeségre okot adó, keresztényi viselkedés fullasztó szabályait, és még ma is ég a pofon az arcán, amit azért kapott, mert egyszer melltartóban jött ki a fürdőszobából. "Kurva vagy te?" - nagymama csak suttogta, szinte nem is mozgott a vonalzó-egyenes szája, mégis üvöltésként visszahangzott a fejében.

Kurva vagyok, mondja félhangon. Lepöcköli a hamut. Lassan csikké zsugorodik a hosszú cigarettaszál, fogy az idő. Odakintről ömlenek be a sóhajok. Fáj, iszonyúan fáj a gyönyörük, mindkettőé külön-külön mar a lelkébe, hogy aztán egyformán gyűlölje őket. Ha most lenne bátorsága ölni, talán Andréval kezdené, igen, Andrét jó volna most leszúrni, vagy keresztüllőni, mint egy veszett kutyát, és nem azért, ami rá vár vele, nem a kéretlen gyengédségéért, hanem a gúnyos nevetése miatt, amit az előbbi dührohama után kapott tőle. André nagyon tud bántani.

Apa is nagyon tudott bántani. Csődtömeg volt, egy örök vesztes, folytonos öngyűlöletben élve, ami felemésztette az egész családot. Kényszeres hazudozó, állandóan visszaeső alkoholista, egy gyerekgyűlölő szemét állat - ez volt a férfi, aki egy felelőtlen orgazmussal a világra teremtette, hogy aztán tönkretegye azt, amit alkotott. Iszonyú gyerekkora volt, anyja mégis gyengéd szerelemmel fogadta újra és újra vissza az egyetlent, a Férfit, aki így bármikor kielégíthette a csavargás utáni vágyát - otthon asszonya meleg karja és vetett ágy várta, mert a keresztényi tanítás nem ismeri a megbocsáthatatlan bűnöket. Hogy férje úgy használta a testét és úgy manipulálta a gondolatait, mintha képes lenne belebújni a bőrébe, nem zavarta. Akkor sem zavarta, amikor nem mert dolgozni menni a kék-zöld foltoktól, vagy amikor férje szétverte a konyhát, mert forró volt az elé tálalt étel. Anyja még akkor is csak némán kérlelte, amikor kiállt a hetedik emeleti erkély korlátja elé, a néhány centis betonsávra, hogy akkor most leugrik, mert ebben a házban nincs megbecsülve, halála pedig majd az ő lelkükön szárad. Alig volt tizennégy, de akkor érezte azt, amit most érzett, hogy csak egy icipici lökés, csak egy pillanatnyi elmezavar és minden meg van oldva, soha, de soha nem derül ki, ki volt a valódi tettes. Aztán persze ő is csak kérlelt némán zokogva, holott titkon a gyávaságát siratta. Ölni bűn, a bűnös pedig soha nem nyer bocsánatot, hallotta eleget. "Egy igazi asszony mindent eltűr" - suttogta néha bocsánatkérően az anyja, és talán ez volt az egyetlen használható tanácsa lánya számára. Nagymama jó munkát végzett.

Egy órája sincs, hogy beestek az ajtón hangosan nevetve valami idétlen viccen, Slamó szóviccén... Akkor még mindenki a maga párjába kapaszkodva botladozott hangos jókedvvel, kezében az aktuális üveg sörrel, ósdi, mulatós slágereket dalolva. Aztán jó éjszakát kívántak és Slamó az ölében vitte a hálószobáig, úgy ringatva, mint egy kisbabát, ahol pár perc múlva belefeledkezett a Slamó-illatba, az ölelésébe, a megszokott, otthonos révbeérés pillanataiba, ahol addig biztonságban volt. Hogy mikor érezte meg Szerén simogató tenyerét, már nem is tudja pontosan, de kellemes, puha volt a lány keze és nagyon forró a csókja. Lebegett körülötte a világ, érthetetlen volt az a csók, mégis visszacsókolt. Meglepő, különös érzés volt a lány nyelve a szájában, egyszer csak úgy a semmiből, azé a lányé, akit addig testvéreként szeretett, akivel megosztozott a mindennapjain, akit barátjának érzett. Stella jött, adott és elvett: rövid idő után letépte forró száját az övéről, aztán Slamó fölé guggolt. Akkor eszmélt fel és akkor rohant ki a szobából, hisztérikusan sírva és üvöltve egyszerre, miközben fullasztotta az ismeretlen düh, egyfajta élesen vágó bizonyosság, hogy becsapták, hogy el lett árulva valami nagyon fontos, amiben őszintén hitt.

André az ajtóban állt, meztelen volt már ő is, de először csak csendes szemlélő akart lenni. Ő a várakozás kínjait szerette.

- Tudod, az a bajod, hogy túl fiatal vagy - közölte mosolyogva, miután visszarángatta a lépcsőházból és a falnak szorítva akarta megnyugtatni. Szürreális kép: két meztelen folt a sötét folyosón, nincs köztük érzelem, nincs semmiféle kapocs, mégis összesimul a két test, ahogy André a teljes súlyával megpróbálja lefogni. Hosszúkás gumiarca van Andrénak, sasorra, fáradt, öreg tekintete, de abban a sötétségben csak a tekintete villogott. - Fiatal vagy még, nem nőttél fel az élethez... később ráérzel, meglátod a szépséget annak, hogy ki lehet néha kapcsolni az érzelmeket.

- Perverz állatok vagytok, én ezt nem csinálom... nem akarom, nem bírom elviselni...  - csak nyüszített, pedig hideg akart lenni, legalább olyan metszően hideg, mint amit belül érzett.

André akkor kinevette.

- Látod, hogy gyerek vagy még? - suttogta az arcába - Ha tényleg őt szeretnéd, és nem csak magadat, akkor nem bántana, ha boldognak látod. Fogadd el, hogy ő így boldog, hogy nélküled is lehet boldog. Nőj már fel végre, nincs is más választásod.
Szorított még egyet a csuklóján, aztán magára hagyta.

Úgy tűnt, végtelen ideig volt egyedül, de lehet, hogy csak néhány perc telt el. Meztelenül állt a falnak simulva, de nem csak a teste, a lelke is csupasz volt, talán soha ennyire védtelen. És Slamó nem jött utána, nem próbálta a vágyait megmagyarázni, az égvilágon semmit nem tett, hogy visszaadjon valamit a veszteségeiből. Ebből megértette, hogy a férfi haragszik, és elveszítheti, most tényleg elveszítheti a szerelmet, talán André látja jól: ha nem képes megadni neki, amire szüksége van, akkor nem is követelhet tőle semmit. És akkor  elcsodálkozott magán, hogyan képes nyugodt, csendes léptekkel visszamenni a szobába az előbb átélt őrület után, és engedélyt adni ahhoz, amihez igazából senki nem kért tőle beleegyezést. Egyenes gerinc, jutott az eszébe, aztán elhessegette nagyanyja szellemét.

Legyen így, gondolta, mert a férfi elvesztése minden kínnál jobban fájt. Ebben egészen biztos volt, ezzel nem mert játszani. Stefan csak akkor ölelte magához, amikor ezt kimondta, miközben pontosan tudta, hogy most nem sírhat, nem kapaszkodhat bele a széles vállakba könyörögve, hogy menjenek innen, menjenek, mielőtt késő lesz, csak annyit súgott maga elé, hogy ha akarod, megteszem. Erre Szerén elmosolyodott az ágyban, Slamó pedig lazított az ölelésen, hogy mélyen a szemébe nézhessen és azt mondja, szeretlek.

...

Nincs, nem maradt más lehetőség, most már döntenie kell. Nem ülhet örökké itt az asztalon, fel kell innen állnia, és megmutatni, hogy képes túljutni a fájdalmakon. Anyának igaza volt, mindent meg lehet bocsátani, még azt is, ami csak később fog nagyon fájni. Talán az elengedés legnagyobb szépsége, hogy közben önmagunkra találhatunk.

Elnyomja a csikket, dühből nyomja el, szinte kivégzi. Az előbb még hosszú, kecses szál csak egy elhagyott torzó lett a hamutartó közepén.

Lassan hajnalodik, recseg odakint a napágy. André türelmesen vár rá, biztosan tudja, hogy menni fog. Nem miatta megy, hanem Slamó miatt, de Andrénak ez teljesen mindegy. A várakozás kínjai végül úgy tűnik csodálatos, édes gyümölcsöt érlelnek.

Megpróbálja lenyelni a könnyeit, mielőtt magára rántja a világot. Aztán elindul a fotel irányába, a felnőtt élet felé, hogy megkeresse a maga örömeit benne, mielőtt aludni..., dehogy, csendben meghalni térne.


szolgáltatás