Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Apró buborék Isten jacuzzijában

Öntsünk tiszta vizet a medencédbe

Ha kicsit odafigyelek rá, rögtön hisztizni kezd, hogy a sok is kevés neki. Hogy végtelen hosszú napok kellenének, belehuppanni valahogy a halhatatlanságba, hogy minden mindegy lehessen, hogy ne kelljen állandóan az órát nézni, időt beosztani, siratni a feje fölött elhúzó perceket, ne kelljen szorongani a betegségtől, rettegni az elmúlástól. Hülyeség. Pont ő mondja ezt, aki nappal is az álmait hajszolja: percenként teremt új világokat maga köré, próbálgatja, tetszeleg benne mint egy új cipőben, vagy ingerülten odébb hajítja, ha mégsem olyan, mint amilyennek elképzelte. Persze, sokszor nem olyan, mégis mit hisz? Olyankor aztán dühös, mert a valóság nagyon más tud lenni, átkozódik és kikéri magának, miközben életet próbál lehelni a varázspálcájába, ha egyáltalán megtalálja valahol az ágytámla mögött. Hiába rángatom, hogy ez nem így működik. Ezt még tanulnia kell, és én mondom, iszonyú nehezen érti meg. Azt hiszi, ez a titok, ha direkt nem érti meg, ha eltolja magától a bevett szokásokat, ha megtagadja a köré épült rendszert, mert addig annyi és olyan szabályt hoz, amit csak akar. Így megússza a sorbanállást a tömegben az amúgy mélyen megvetett egyencuccokért, nem neki kell vizet cserélni az akváriumban, nem ő fertőtleníti a műanyag kerti medencét, nem ő fogja a pánikbeteg anyósa kezét roham közben, ráadásul minden ajtó megnyílik előtte a saját maga által színezett kis VIP-belépőjétől, amitől embernek hiszi magát. Bizonygatja, hogy ez a szabadság, és hagyjam békén, neki csak ennyije van. Megőrjít azzal, hogy mindent bele akar zsúfolni, amit csak lehet, szerintem soha nem élt még ilyen intenzíven.

Pofákat vág. Kimért, morcos, megkockáztatom: undok. Nem lehet emberek közé engedni. Jó, tudom, hogy csak zavart néha, mert nem talál közös nyelvet az idegenekkel, ok nélkül meg minek vigyorogjon? Értem én. De akkor is. Nyitnia kellene, hogy rátalálhassanak. És nem úgy nyitni, hogy némán billeg, meg pózol a nagyközönségnek, hogy alig lehet levakarni róla a hiénákat; olyan, mint a légypapír, közben meg villámló tekinteteket oszt, ha rajtakap egy-egy mohó pillantást.

Néha kurvának öltözik. Ettől például a falra mászok. Tegnap is kipakolt mindent, amit csak szépnek talált magán: meztelen combok és krémszín dekoltázs, vastagon körberajzolt szemek, magas sarok - csupa bizonyíték, semmi ígéret.

szorongás, fertőtlenítés

Vetettem rá egy megvető pillantást, amikor összeakadt a tekintetünk a fényreklámok alatt, mert őszintén szólva, fogalmam sincs, mit akar. Kiszámíthatatlan lett. Szerelemért kiált, aztán, ha zavartan akadozva, lesütött szemekkel megvallják neki, elveszti az érdeklődését és más játék után néz. Mintha a világ csak arra várna, hogy megörvendeztesse, közben meg undok, igen, mondjuk ki, mert most már kezd belőle nagyon elegem lenni. Hiába kérem, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba - ő nagyzolva a medencébe akarna, de egy pipettába sem hajlandó.

Kinevet. Mit kinevet? Kiröhög, keresztül döf egy gúnykacajjal. Tudja, hogy mégis kell. Így is kell, meg mindenhogyan kell. Ügyes kereskedő, látszólag valahogy mindig áron felül adja el magát, a kapott javakat meg eltékozolja, azt mondja, minek gyűjtögessen? Apró kis habbuborék Isten bazi nagy fertőtlenített jacuzzijában, és ki tudja, mikor pukkan ki? Akkor meg hova? Nevet hozzá, dobálja a végtagjait, ezzel is az értésemre adva, hogy tesz az egészre, de éjjelente, ha egyedül van a kovácsoltvas ágyában, vacog a foga, úgy fél az élettől. A halállal nincs baja, a sajátjával legalábbis semmiképp. A többiekébe bele sem mer gondolni, mert megfagy benne a képzelet - ilyenkor járnak hozzá a démonok egyezkedni, mielőtt rátörne a pánikroham.

Egyébként, kösz, jól van. A maga módján, persze. Néha nyűgös, de megálmodja a viharokat, és megérzi, ha jön a meleg. Olyankor szaggat a jobb lába. Dolgozik. Hihetetlen, milyen magabiztossággal vág bele mindenbe, bár ismerjük el, legtöbbször csak szorongásait palástolja határozottságával. Lót-fut, mindent fejben tart. Nagyon penge, ha helyzet van. Ha nem utálnám annyira, titokban talán csodálnám is. Ezt persze csak feltételesen mondom. Mert én soha nem lennék olyan, mint ő. Ő olyan... zabolátlan. Én a kiszámítható nyugalmat szeretem, engem már a szeme villanása is felzaklat, amikor újra kieszel valamit. És hát...mindegy. Nem unatkozunk.

Itt tartunk most. Gyerekek vagyunk megint, ülünk a Vidámparkban egy hajóhintában - és ő hajtja, ami nem segít a szorongásomon. Addig hajtja, amíg kifehérednek az ujjak és kifehéredik a száj a rémülettől, amíg ugrál a gyomorban a jeges hidegség, mert muszáj megtudnia, hol a határ a féktelen öröm és a páni rémület között - legfeljebb megint nagyon rosszul lesz és hétrét görnyedve rókázik a bimbózó vadrózsabokor alatt, hogy aztán öt perc múlva vígan bevágjon egy tejszínhabos gofrit, vagy mit tudom én? Csinálja...

Én majd koslatok utána végig egy életen át, és tövig rágom a körmeimet, mert ő mindent akar, mert neki a sok is kevés.

A villanyt is majd én kapcsolom le a tükör fölött.